Az elmúlt hetekben számtalan olyan emberrel találkoztam, akik elmesélték, hogyan zajlott évekkel korábban a sérülés, vagy műtét utáni mozgásszervi rehabilitációjuk.
Ugyanis mindannyian meg voltak róla győződve, hogy ebben volt részük.
A következőket mesélték: néhány hétig tartó fizikoterápiás kezelések ultrahanggal, lézerrel, masszázs, mozgatógépben fájdalomcsillapító mellett végzett, mégis könnyfakasztóan fájdalmas mozgások. Hosszú távon egyiktől sem lettek jobban, sőt, fokozatosan romlott az állapotuk, ezért kerestek fel engem egy idő után.
Mindig elfog a tehetetlen düh, amikor hasonlóval találkozom, pedig alapvetően egy türelmes, szelíd, megértő embernek tartom magam.
Azért, hogy mégse érezzem magam teljesen tehetetlennek, arra gondoltam, vállalva az esetleges konfrontációt, leírom mindezekről a véleményemet, hogy legalább egy emberhez eljuttatva felhívjam a figyelmet egy nagyon fontos dologra ezzel kapcsolatban.
Előre is tisztázni szeretném, hogy az éles megfogalmazással nem az egészségügyben dolgozókat szeretném bántani. Jó néhány kedves ismerősöm igyekszik ott a tőle telhető legjobbat nyújtani, de mindannyian tudjuk, hogy állami keretek között szélmalolmharcot vívnak és a körülmények lehetetlenné teszik a hatékony, eredményes munkát.
Minden egyes szavam a rendszer ellen szól tehát, és a mondandóm célja, hogy felnyissam egy kicsit azoknak a szemét, akik a vendégeimhez hasonló tapasztalatok után elkeseredetten azt gondolják, hogy ők már végleg elromlottak és fájdalmakkal, korlátokkal kell együttélniük egy korábbi baleset vagy műtét következtében. Mert ez egyáltalán nincs így!
A korábban említett ellátások egyike sem meríti ki a rehabilitáció fogalmát!
Ugyanis egy valódi rehabiltációs folyamat nem lehet eredménytelen!
Az, hogy kinél mit lehet elérni, az nyilvánvalóan teljesen egyéni, hiszen ezt több tényező határozza meg: a sérülés jellege; a páciens korábbi fizikai állapota; jelenlegi mentális állapota, szorgalma, kitartása; az őt körülvevő szociális környezet; a terapeuta személye és szakmai felkészültsége, stb.
De az biztos, hogy egy valódi rehabilitációs folyamat célja nem csupán a szöveti gyógyulás, hanem az, hogy a páciens a sérülés jellegétől függően a lehető legteljesebb mértékben visszanyerje a korábbi mozgásszabadságát, a hétköznapi mozgásai fájdalommentesek legyenek és ha szeretne, visszatérhessen a korábbi hobbijához vagy akár az élsporthoz. Ne legyenek félelmei olyan egyszerű hétköznapi tevékenységektől, mint például a lépcsőzés, stb.
Nem állítom, hogy egy igazi rehabilitációs folyamat után valaki jobb lesz, mint új korábban, bár még az is megtörténhet, attól függően, hogy milyen állapotban volt az illető a sérülése, műtéte előtt.
Egy igazi rehabilitáció nem néhány hétig vagy 10-15 alkalmas fizikoterápiáig tart, hanem hosszú hónapokig. Ez nem azt jelenti, hogy valaki ilyen sokáig beteg és fájdalmakkal kell élnie, sőt!
Egy valódi rehablitáció során hétről hétre jobban van a páciens, ha egy valóban kompetens, komplex szemléletű terapeutával dolgozik együtt.
Nem zárulhat úgy a folyamat, hogy a páciens állapotában nem történik változás, mi több, nem lehet rosszabbul, mint a folyamat előtt!
Én azt tudom megígérni, hogy aki elkezdi velem a közös munkát, és megfogadja a tanácsaimat, az biztosan jobban lesz. Az, hogy mennyire, az nyilván függ a probléma jellegétől, de leginkább a szorgalmától és kitartásától.
A rehabilitációban nagyon fontos a türelem: sok esetben a fennálló rossz állapot egy korábbi hosszas folyamat eredménye, így nem elvárható az, hogy egyik hétről a másikra teljesen megszűnjenek a problémák. De az igen, hogy megtanulva a testünk működését, folyamatosan észleljük a javulás jeleit!
